Kávé

Lehet otthon, reggel, kialvatlanul, a konyhában botladozva. Ügyetlenül, remegő ujjakkal kapva utána. Magadat eláztatva, forróságától égetett bőrrel, torokkal. Édesen vagy keserűn, erősen van gyengén. Lágy, krémes habbal a tetején, különleges aromájával. Magányodon búsulva vagy épp társaságban, együtt szürcsölve-kortyolva. Van, mikor otthon és van, mikor ember tömegek, névtelen egyének mellett veszve el. Van, mikor jó. S van, mikor nem. Van, mikor kell. S van, mikor nem. Veled, vele vagy egyszerűen csak velem. Ugyanaz és mindig más. Emlékszel a korty ízére, legördítve mégsem azt kapod, amit vársz. Hat. Magadhoz térsz, felébredsz. Bealszol, álomba űzi kókadt-fáradt tenmagad.Bűvös nedű, amit iszol. Kávé a neve.

ABCD

A nézte B-t, B nézte C-t. C kifelé bámult az ablakon, apró, hegyes állát a tenyerébe támasztotta. Nem vette észre hátán a fiú pillantását. Csak a jégbe fagyott kint, a tündöklő hóvilág érdekelte. Fázott. Érezte, ahogy a világ összeszűkül körülötte és akár a dióhéj, összezár. Üres volt a szíve és arra vágyott, hogy töltse meg – valaki. Hogy írják tele a szeme előtt nyújtózó, makulátlan, tiszta hótakarót. Olyan erősen vágyott rá, olyan erősen kívánta, hogy összeszorított fogát - észre sem véve, akaratlan -csikorgatta. Pislogott kettőt, majd ijedten hátrahőkölt. Az ablakot megkocogtatta D. A lány megigézve meredt rá és orrát a hűvös üveghez szorította. Ujjai alatt nedvesre maszatolódott az ablak, tenyerének vonalai az egyenes felületre rótták jelüket. D magabiztosan mosolygott és fejével intett C-nek. Több se kellett, C otthagyta az ablakot, és lélekszakadva rohant hozzá. A küszöbön átszökkenve a szeme sarkából még észlelte, hogy B is ott volt, mindvégig. Mögötte. A a szoba sarkába fészkelte magát és úgy tett, mint aki belemerül a térdére fektetett könyvbe. Nem akart a szemtanúja lenni annak, amit amúgy is tudott. Inkább megpróbálta értelmezni azt a mondatot, amin pillantása percek óta szórakozottan kalandozott. „Elszeretünk egymás mellett.” – olvasta tagoltan, maga elé suttogva a szavakat A. Sóhajtott, kezében a könyv megremegett. Mielőtt ellenállhatatlan késztetést érzett volna arra, hogy messzire hajítsa, inkább villámgyorsan továbblapozott.

törékeny tulipán

Wass Albert - Talán

Talán egy könyvben vagyok egy betű.
Talán egy szó.
Talán egy költemény.
Mit tudom én.
Csak azt tudom,
hogy nagyon szomorú lehet az a mondat,
mit kiolvas belőlem valaki,
ha letette a tollat.

kör

Körben haladó körző körpályájáról letérni nehéz. Viszont, ha egyszer sikerül neki, új pályája beláthatatlan pályákra juttatja... Ha mersze s ereje van.

life happens...

semmi

A semmi az a valami, ami magába foglalja a rajtunk kívülálló okokat és miérteket.

Kaleidoszkóp

Úgy nyúlnak utánam a szavak, mint a metró aluljáróban siető én után a szórólaposztogató karok. Pénzért kuncsorgó kicsi ujjak. Belém csimpaszkodó sötét múltak. 

Kaleidoszkóp. Építem önmagam. S érik egy mese...

Akár hiszed, akár nem...

Bámulom, gyönyörű. Csodálom a csended, nyugalmat szemedben. Álmaid hajója 

visz a végtelenbe.

Az igazság és egyéb bonyodalmak

"- ... Mi lesz, ha mégsem jövök el?
- Ha nem jön el? ... - Clive gondolkozott egy pillanatig. - ha nem jöhet... hát annyi baj legyen!
- Maga legalább megmondja az igazat! - mondta a lány. - Ez a legnehezebb, kimondani az igazat, amikor olyan könnyen hazudhat az ember. Jó éjszakát.
- Jó éjszakát - felelte Clive.
  Érthetetlen nyugtalanságot érzett, mintha valami kellemes dallamot hallgatott volna, és a kellős közepén egyszerre csak elzárnák a rádiót.
  Figyelt, hallja-e még a lány lépteit a sötét úton, de semmi sem hallatszott."

"- Mért bonyolítjuk a dolgokat azzal, hogy folyton az okokat akarjuk fürkészni!
- Természetesen könnyebb, ha nem fürkésszük az okokat. De hát mi végigcsináljuk a védekező lépéseket, akár a sakkban, mert így kívánja az ösztönünk. És végigcsináljuk akkor is, ha tudva tudjuk, hogy nincs védekezés... Különben nem hiszem, hogy velünk született volna. Csak belénk nevelték kislány korunkban."

/részletek Eric Knight - Légy hű magadhoz c. művéből (fordította: Nemes László)/

fallen

menni, tenni, lenni

???????????????????????????????????????????????????????????????????????????????????????????????

.

Történet - ll. rész

 folyt.:

- Én, én, én, én is akarom! Ha jó leszek, én! Ha ezek után nem gonoszkodok, nem gúnyolódok, nem eszem meg a Túró Rudidat, nem turkálok a szekrényedben ruhák után kutatva az engedélyed nélkül… Egy szóval, ha jó leszek. Mert tudok én ám jó lenni, nagyon-nagyon jó, annyira, hogy el se hinnéd! Akkor elmeséled? Hogy én is megismerhessem?

  - Nem.

  - De kérlek, légyszi, kérlekkérlekkérlek, naaaaa!

  -Jól van!! Csak hagyd már abba ezt a sipárgást. – nagy levegőt vett és visszament a szobába. Becsukta maga mögött az ajtót. Az ágy szélére húzódott, úgy, hogy a húga is elférjen mellette. Összeért a térdük, ahogy lány és lány között, lány kezéből lány kezébe vándorolt a cetli. Az üdvözlő cédula. A „könyv”. .A szemüveges óvatosan forgatta ujjai között. Kincset tartott a tenyerében, tudta jól. Értéket és értékeset. Pillanatot. Becsukta az ujjait, tenyerébe zárta. Nem akarta, hogy elillanjon.

  - A történet, amit hallani fogsz, nagyon egyszerű. És nagyon rövid. Az én kedvenc történetem. Tulajdonképpen, nem is mondhatom annyira az enyémnek, mert nem én indítottam útjára. Egy messzi-messzi kis faluban élő lányka fogta először kezébe a szálakat. És kezdte el a mesét. Tudod, ez a kislány nem volt még olyan okos és érett, mint te. Csak 10 éves múlt. A családjával, szüleivel és a nagymamájával élt, éldegélt. Nem voltak gazdagok, de szegények se. A kislány megkapott mindent, amire szüksége volt, kellett a tanulmányaihoz, takarosak voltak a ruhái, reggeli, ebéd, uzsonna, vacsi. Minden, ami egy kis tízévesnek az egészséges fejlődéshez kell. És minden, ami egy hétköznapi tízévest tökéletesen boldoggá tesz. A különbség annyi volt, hogy ő sosem volt olyan, mint a többiek. Már ekkor rendelkezett azzal a képességgel, amivel sok társa még felnőtt korában sem: élte az álmait. A kislány zenész szeretett volna lenni, muzsikus. Gyönyörű hangja volt, folyton énekelt. Kitalálta, hogy ha nagy lesz, fuvolaművésznő válik belőle. Világhírű. Mesés. És varázslatos. Hol volt a baj? A nagyok sajnos csak legyintettek rá. Rendben, kicsim, majd kinövöd. Jól van, szivem, akarsz te még más lenni. Igen, picúr, de egy fuvola drága, és nekünk nincs pénzünk ilyen haszontalan befektetésekre. A kislány elszontyolodott. Szomorú lett. Úgy hitte, senki nem érti meg. Egy pillanatra magára maradt. Kicsinek és gyengének érezte magát. Egy gyereknek, aki semmit sem tehet. „Talán valamit mégis!” –kacsintott rá bíztatón a nagymamája, azzal a mindentudó, huncut, jól ismert nagymamamosolyával. Többre se kellett várni, a lányka fantáziája beindult. Ha nincs pénz, hát ő megkeresi, az legyen a legkisebb baj! Buzgón munkához látott, mért, rajzolt, szerkesztett, nyelvét kidugva, lázasan dolgozott. Napokig, hetekig ügyködött, míg végre odaállt a szülei és a nagymamája elé – egy hatalmas halom üdvözlőkártyával. „Szeretném, ha segítenétek nekem ezeket eladni! Nem kérek sokat értük, egy darab 50 Ft. Egyedi. És szép. Sok rajt a szívecske! Meg a virág. És színes. Úgy csináltam, hogy az embereknek is tetsszen! Szép lett, igaz? A szivárvány-színeseimmel színeztem tarkára és csillámot is használtam, itt, nézd csak! A boltokban is  árulnak ilyesmiket! Csak ezt épp én csináltam, nem egy számítógép. És én fuvolát tudok venni az árán majd. Biztos lesznek emberek majd az utcán, akik segítenek. És megveszik.” Anya és apa egymásra nézett. Nem szóltak semmit, csak elvették a kártyakupac nekik szánt felét. A kislány nem sejtette, hogy nem fogják eladni őket, nem fogják odavinni se a kollégáikhoz, se az utca emberéhez. Inkább félretesznek a maguk kis keresetéből és gyűjteni kezdenek – neki.

  - És? Sikerült összegyűjteniük? Miért nem próbálták eladni? Segíteni a kislánynak? És a fuvola? Megvették végül?

  - Biztosan.

  - Ennyi? Ez a vége? NE szórakozz, ennek így semmi értelme!  És egyáltalán, hogy jön ez ide, hozzád? Semmi kapcsolat. Kötődés. Csak kitaláltad, igaz? Meg mit csinált a nagymama? Ő is gyáva volt megpróbálni az eladást, ugye? Égőnek tartotta biztos. Meg cikinek. Ez nem szép, hallod, ezek a felnőttek, akik…

  - Csssss! Ha csendben maradnál, pont most mesélném tovább, hogy egy hónappal később, éppen a karácsony előtti utolsó vasárnapon egy öregasszony állt az Andrássy úton. Egy mellékutca és a főút között sétált fel-alá. Egyrészt, hogy ne fázzon annyira. Másrészt, hogy finoman elkapja az arra siető embereket. Udvariasan lépett oda a járókelőkhöz. Akik elhessegették. Semmibe vették. Nem figyeltek rá. Úgy néztek át rajta az őrült, ajándékhajhászós, siket-fekete estében, akár egy szellemen. Mintha ott se lett volna. A néni kezdett nagyon fázni. Nem volt annyi sikerélménye, hogy folytassa. "Csak még egyet,!" - gondolta. Biztatta magát. Na meg, melegítette a tudat, hogy egy sugárzó mosolyú virágszál várja otthon. Az unokája. „Megyek haza lassan, megy a vonat, rohanhatok végre!”- pillantott az órájára. Így történhetett, hogy majdnem összeütközött a fiúval és a lánnyal. Mintha a semmiből bukkantak volna elő.

  - A kislány nagymamája volt az?

  - Ki más? Árulta az unokája kártyáit.

  - És ők vettek tőle. A fiú és a lány.

  - Persze. Mindjárt kettőt is. Tudod, mert ketten voltak. A fiú és a lány.

  - Aztán?

  - Aztán cseréltek. Nem írtak bele semmit, de a másiknak adták. A nagymama nagyon szépen mosolygott, ahogy ajánlgatta nekik a szebbnél szebb kártyákat. Ragyogott az arca, amikor arról beszélt, aki rajzolta őket. "Mind csodaszép!" – mondta, és ők ketten bólogattak, mert valóban így volt.

  - Itt az egyik kártya. A „könyved”. De hol a párja?

  A szemüveges a kicsire mosolygott és a markába csúsztatta azt a bizonyos kártyát.

  - Kölcsönadom. Mert tudom, hogy te vigyázni fogsz rá. A párjáról pedig… talán majd legközelebb mesélek. Tudod, az már egy másik történet.

Történet - l. rész

  - Jé, hogy neked mennyi könyved van! - tátotta a száját a barna hajú és megvakarta a fejét. A székre térdelt és onnan nyújtózkodott felfelé, hogy elérje a polc magasát. - Ezek itt a romantikusok, ugye?

  - Aham. – dünnyögte a másik és oda se figyelt rá, úgy lapozgatta az ágyon ülve a jegyzeteit. Volt valami felsőbbrendű a hangjában. Nagyképűség? Kizárás? Nemtörődöm. Vagy csak süni módra megjelentek a tüskéi. Nem akarta hagyni, hogy az a másik, a kis kajla belelásson a világába. „Nincs szükségem arra, hogy azt tettesse, kicsit is érdeklik a könyveim! Sosem szeretett olvasni, most bezzeg megy a hamis hízelkedés. Biztos akar valamit! Tőlem!”

  - Miért vágsz ilyen rémült képet? – csipogta a széken egyensúlyozó, ahogy a válla fölött hátra sandított. – Visszateszem Abigélt, hogyne tenném vissza, és még a borítója sem lett maszatos, nézd!

  - Pedig csokis a kezed. – dörmögte a szemüveges. Nagy sóhaj – megjátszott sóhaj, a legkevésbé sem őszinte – kíséretében kupacba kotorta a jegyzeteit. Rendezetlen káosz. A kis balerina mellé állt. Épp olyan közel, hogy veszély esetén egyet kelljen lépnie, s elkaphassa.

  - Szóval, hol vannak a kötelezők? Száműzted őket a legfelső polcra, - csacsogott tovább a kicsi. – Látom, a külfödi szépirodalom nagyjait jobbra pakoltad. Ott fönt meg réges-régi, kopott gerincű példányok sorakoznak. Furcsa szempontok szerint szortírozol, legalábbis ami a sorrendet illeti. Vukot biztos nem raknám Anyám tyúkja mellé, hogy lesz meg egymás mellett ez a két állat, szerinted fél napnál tovább kibírnák élve?

  - Ahogy a tapasztalat mutatja, igen! – vágta rá mérgesen. – Egyáltalán, minek kutakodsz a könyveim között, ha csak kritizálsz? Én így tárolom őket, mert így kényelmes. Így tetszik. Nekem. Érted? Ennyi. Ha nem találtál olvasnivalót, lehet menni a könyvtárba. Sipirc, hugi, fel is út, le is út, tudod, hol a saját szobád! – és hátat fordított a széken állónak. Annyira felhúzta magát, hogy már az sem érdekelte, ha a földön végzi az a kelekótya. essen csak le, megérdemli! Igazán.

  - Jé!

 A hangban nem volt kérés. Hiszti. Követelődzés. Feltűnési viszketegségből születő felkiáltás. Csak az a rádöbbenő ámulat, ami ismét megállította őt a küszöb előtt.

  - Ezek a kedvenc könyveid. Hát itt tartod őket. Egymás mellett. Ezért van boszorkányos olvasmány mellett az angyalról szóló, második világháborús mellett a meseregény. Magyar szerző mellett a középkori angol drámaíró, nő mellett a férfi. És ezért… miért is van itt ez a vacak? – a kicsi kezében tartva óvatosan a „könyvet” az ajtó előtt sóbálvánnyá dermedt másik lány hátára bámult. – Meséld el. Mert ez nem csak az, aminek látszik,  ugye?

  - Minek látszik?

  - Egy kézzel rajzolt, 3 x 4 cm-es üdvözlő kártyának, aminek az elejére annyi van rákaparva filccel: Sok szeretettel. Belül… a belseje üres. Üres könyv? Egy lapos könyv? Kedvenc könyv? Nem értelek!

  - Nem kell, hogy érts. Se engem, se a könyvet. Rajtam kívül van egyetlen ember a világon, aki érti. Sőt, lehet, hogy három. Bizonyos részét egy negyedik is tudja. Ettől történet egy történet. Hogy vannak, akik ismerik.

-folyt.köv.-

would you...

...save me?

nemtudom

Döntések. Gondolsz egyet, kettőt, hármat, ezeregyet. Lépsz, csinálsz, teszel. Szaladsz, játszol, élsz. Játszod az életet. Szerepeket. Színpadon táncolsz.
A jelenetek közül az értékesek talán nincsenek benne a forgatókönyvben, a darab írott változatában. Talán még a rendező sem álmodja meg. A színészek között születnek.
Se rossz, se jó. Se fekete, se fehér. Talán a kettő között. Talán mindkettő. Talán egyik sem.
Minden kérdésre van válasz? És minden válasznak van kérdése? Kell-e kimondani a kérdéseket és az összes feleletet?


Akár így, akár úgy, léteznek. Olyan, hogy semmi, nincs.

fear

*Félelem. Az ismeretlentől. A mástól. A nem-a-tiédtől. Az újtól.

Félelem attól, hogy nem félsz.

messze...

 

... vagyok

Ál

*további képek hamarosan.

Mellett

Elmehet mögötted bárki. Te nem látod. Érzed csupán, hogy árnyéka árnyékodon áthalad. Számít? Nem. Mert az árnyék egy a sok közül. Te ismered a célt. És a felé vezető úton az a fontos, aki melletted van. S mögötted? Nem nézel hátra.

ELTE-este, csak pozitívan;))

in progress

...

"Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra. "

 * Vagy éppen létra helyett a híd. Amit jelen esetben nem a kép készítője festett meg photoshoppal. Márpedig, a mai világban ez nagy szó. Klassz, igaz? Éljen Győr és a technológia!:)
** Az idézet Weöres Sándortól való.

fairy land

.oO boszorkány-álmodta-tündérvilág Oo.

Lepkeslukk

Beírja a keresési feltételekhez a kívánt opciókat, és jóbarátja a google kidob 'pár' találatot. Potom 21334 egyezésről beszélünk. Sóhajt. A képek menüpontra lép és kényelmesen bekucorodik. Fura, még így is fázik.

A képek gazdáira gondol. Kinek mi fut át a kis fején, amikor feltölt egy fotót - magáról? Mit akar üzenni vele? Mit jelent, hogy egy koszos ajtó előtt pózol? Hogy a természet csupazöldje van mögötte? Hogy címnek ezt gépeli be: haverral? Hogy csábítóan és elbűvölően mosolyog rá? Hogy halálkomoly arccal néz farkasszemet a webkamerával?

Szeretne a képek mögé látni. Ismerni a történeteket. Aztán rájön, hogy nem ismerheti meg - mindet. Ehhez rövid nyúlfarknyi kis élete. Hogy is mondják a dohányosok? Persze: lepkeslukk. Ennyi egy élet. Felszínesen szívott, szertefoszló füstpamacs. Hány kép is fér bele? 21334 biztosan nem. Nameg az expó? Az is véges, saját fényképezőjének kattogása. Lepereg. És egy idő után szétesnek azok a bizonyos képpontok, romlik a képminőség. Szar lesz, na. Legyünk őszinték. Vagy csak más? Mondjuk, posztmodern? Absztrakt, de a maga egyedi módján még mindig szép és szerethető. Nézőpont kérdése.

Bámulja a képeket. És fájdalommal veszi tudomásul: akik feltöltötték, nem gondoltak rá, aki pedig megnézi. Akinek elvileg adni akarták a vizuális élményt. Elfeledték a legfontosabbat: őt, a célközönséget. Minden, ami a a szemük előtt lebegett: "én így látom vagy így akarom látni magamat, én, én, én, én, én!'. Ego forever. Bődületesen hülye mottója az új évezrednek. Neki nem tetszik. Mert nem őszinte. Nincs bennük alázat. Se önzetlenség. Legszívesebben sikoltva hagyná a francba az egészet. Kénytelen maradni, feladata. Életcél. Küldetés. Kutat az információ után. Azt az egy képet keresi, amit Neki töltöttek fel. Rá gondolva. Szeretné hinni, hogy az x-edik szerver távoli csücskének kietlen csillagmillióiban létezik. Az az egy.

A bohóclány szeme 24 óra étlen-szomjan töltött netszörfözés után lázasan csillog. Érzi, ha folytatja, amúgy is rendetlenkedő, gyenge bohócszíve belebetegedik. Lemondóan becsukja az ablakot és elküld egy körüzenetet bohóccsoporttársainak: 'Ha megtaláltátok a képemet,továbbítsátok, kérlek! Legalább a linket, amin megtalálom. Útvonalat. '

A bohóctanár elolvassa és kipipálja a megnemírt elégtelen dolgozatot, a csendbe fújja a füstöt és súgja a szót mindentudón: Lepkeslukk.

Bál /mese/

  Egy fekete villanás, tüllruhája a másodperc töredékéig kacéran fellibben, aztán mintha semmi sem történt volna, lassan leereszkedik. Komoly képet vág. Bokáit katonásan összezárja, csinos kis lakkcipője kecsesen koppan a kitin padlón. A boleró, amit indulás előtt magára kapott, kifogástalanul áll rajta. Vörös kontya vidáman táncol, benne a félig kinyílt, szénszín rózsafej. Elégedetten végignéz magán, tudja, hogy csudaszép.

  A gombaházban fogadja a mohaszőnyeg, amin büszkén lépdel végig, egészen a lépcső tetejére, fel, fel, ahol a teraszra érkezik. És meglátja őket. A tömeget, koboldkáit, kicsiket és miniket egyaránt. Aprónépség, aki táncol, tömeg mégis, hisz több százan vannak, garmadával. Mirke vigyorog. Édes kis vigyor, a koboldokra nem lehet haragudni.

  - Bál van hát, az áldóját! – dülöngél el mellette egy aszalt meggytől megrészegedett koboldbácsi, mire ő felkuncog. Egyszerre, mintha csak erre a kuncogásra vártak volna, feltűnnek mellette: két kislány és egy kisfiú buksi. Koboldbarátai.

  - Hát ideértél, végre, végre! – hagyja, hogy a nyakába csimpaszkodjanak, s összefogódzva vigyék a táncba. Tücskök zenélnek mindenütt, és körben, fűszálakról lecsüngő viaszcseppek ontják magukból puhán a fényt. Csipkebogyó lampionok függnek itt is-ott is, Mirke csak ámul, és amikor egy kövér, csíkos zakós krumplibogár mellette táncol el, megint muszáj kacagnia.

  - Mindenki hogy kicsípte magát, igaz? – üvölti túl a hangzavart, hogy barátai is hallják, amit mondani akar. Bólintanak, rázzák a fejüket, legyező méretű, hegyes koboldfülecskéik megátalkodottan csapkodják arcukat. Vihognak, és nyelvet nyújtanak, ez egy ilyen este. Mirke érzi, hogy két vékony karocska a derekára fonódik, és hagyja, hogy egy kis álarcos alak vonja magával és pörgesse-forgassa a zene ritmusára. Forognak körbe-körbe, egymás lábára érdekes mód mégsem taposnak soha, légies ez a tánc, gyönyörű és gyors, akár a lélegzetvétel, akár a szellő, akár a harmatcseppek földre zúdulása. Hegedű, hegedű, be szépen muzsikálsz, a hangyák vokáloznak, valami eszméletlen a hatás! Árnyék vetül rájuk, Mirke felpillant, és jót derül Buk bácsin, a vakondon. De bátor, elvállalta, hogy ő lesz ma a biztonsági őr! Mirke somolyog, tudja, hogy nem vár fizetést érte, élvezi, hogy ő a hős. A zene lassul. Halkul. Új dallam kapcsolódik az eddigi ütemhez, a szellő halk susogásához vízidob lágy, másvilági visszhangja. Mirke kíváncsi lesz, és álarcos táncosa arcába néz.

  - Mit kérsz az álarcodért? – kérdi, ahogy a másik lassan vezeti már, kedvesen és finoman, a komoly zene ringására. A másik mosolyog, és fekete kesztyűs ujjaival a lány hajára mutat, és egyetlen ügyes mozdulattal kivarázsolja belőle a rózsát. Mélyen, egy műértő átszellemültségével szívja be mélyre, mélyre a virág illatát. Mirke kecses ujjaival óvatosan a maszk után nyúl. Egy hopp, és lent van.

  A pillangó fiú és a kobold lány egymással szemben állnak. Összemosolyognak, majd szégyenlősen lesütik a szemüket.