- Jé, hogy neked mennyi könyved van! - tátotta a száját a barna hajú és megvakarta a fejét. A székre térdelt és onnan nyújtózkodott felfelé, hogy elérje a polc magasát. - Ezek itt a romantikusok, ugye?
- Aham. – dünnyögte a másik és oda se figyelt rá, úgy lapozgatta az ágyon ülve a jegyzeteit. Volt valami felsőbbrendű a hangjában. Nagyképűség? Kizárás? Nemtörődöm. Vagy csak süni módra megjelentek a tüskéi. Nem akarta hagyni, hogy az a másik, a kis kajla belelásson a világába. „Nincs szükségem arra, hogy azt tettesse, kicsit is érdeklik a könyveim! Sosem szeretett olvasni, most bezzeg megy a hamis hízelkedés. Biztos akar valamit! Tőlem!”
- Miért vágsz ilyen rémült képet? – csipogta a széken egyensúlyozó, ahogy a válla fölött hátra sandított. – Visszateszem Abigélt, hogyne tenném vissza, és még a borítója sem lett maszatos, nézd!
- Pedig csokis a kezed. – dörmögte a szemüveges. Nagy sóhaj – megjátszott sóhaj, a legkevésbé sem őszinte – kíséretében kupacba kotorta a jegyzeteit. Rendezetlen káosz. A kis balerina mellé állt. Épp olyan közel, hogy veszély esetén egyet kelljen lépnie, s elkaphassa.
- Szóval, hol vannak a kötelezők? Száműzted őket a legfelső polcra, - csacsogott tovább a kicsi. – Látom, a külfödi szépirodalom nagyjait jobbra pakoltad. Ott fönt meg réges-régi, kopott gerincű példányok sorakoznak. Furcsa szempontok szerint szortírozol, legalábbis ami a sorrendet illeti. Vukot biztos nem raknám Anyám tyúkja mellé, hogy lesz meg egymás mellett ez a két állat, szerinted fél napnál tovább kibírnák élve?
- Ahogy a tapasztalat mutatja, igen! – vágta rá mérgesen. – Egyáltalán, minek kutakodsz a könyveim között, ha csak kritizálsz? Én így tárolom őket, mert így kényelmes. Így tetszik. Nekem. Érted? Ennyi. Ha nem találtál olvasnivalót, lehet menni a könyvtárba. Sipirc, hugi, fel is út, le is út, tudod, hol a saját szobád! – és hátat fordított a széken állónak. Annyira felhúzta magát, hogy már az sem érdekelte, ha a földön végzi az a kelekótya. essen csak le, megérdemli! Igazán.
- Jé!
A hangban nem volt kérés. Hiszti. Követelődzés. Feltűnési viszketegségből születő felkiáltás. Csak az a rádöbbenő ámulat, ami ismét megállította őt a küszöb előtt.
- Ezek a kedvenc könyveid. Hát itt tartod őket. Egymás mellett. Ezért van boszorkányos olvasmány mellett az angyalról szóló, második világháborús mellett a meseregény. Magyar szerző mellett a középkori angol drámaíró, nő mellett a férfi. És ezért… miért is van itt ez a vacak? – a kicsi kezében tartva óvatosan a „könyvet” az ajtó előtt sóbálvánnyá dermedt másik lány hátára bámult. – Meséld el. Mert ez nem csak az, aminek látszik, ugye?
- Minek látszik?
- Egy kézzel rajzolt, 3 x 4 cm-es üdvözlő kártyának, aminek az elejére annyi van rákaparva filccel: Sok szeretettel. Belül… a belseje üres. Üres könyv? Egy lapos könyv? Kedvenc könyv? Nem értelek!
- Nem kell, hogy érts. Se engem, se a könyvet. Rajtam kívül van egyetlen ember a világon, aki érti. Sőt, lehet, hogy három. Bizonyos részét egy negyedik is tudja. Ettől történet egy történet. Hogy vannak, akik ismerik.
-folyt.köv.-
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése