Ideal world

*pasztellkrétarajz

"Kerülj közelebb!"

Így hangzik annak a kampánynak a fedőneve, melynek célja, hogy fogyatékos és nem-fogyatékos emberek közelebb kerüljenek egymáshoz. Hogy megérts, olvass utána! Hogy ne csak bárgyún nézz, hanem láss! Mit, kit, kiket? Embertársaid. Akik ugyan mások, más szükségletekkel, mint az átlag, mégis... miért kell emiatt szakadéknak lennie közöttünk? Könnyű hidat építeni a szakadék felett. Lehet, hogy kiderül, már az is elég, ha kinyújtod a kezed! Küldesz egy bátorító mosolyt. Vagy megteszed az első lépést. Minden történet és minden sikertörténet így kezdődik. Első lépések.

Kezdetnek tehát megteszi, ha rákattintasz a következő linkre:

http://www.keruljkozelebb.hu/

Bom apetite!

28.

"Abban a pillanatban veszítette el, hogy megtalálta. Méghozzá úgy, hogy sosem lehetett igazán az övé."

/Zille -Árnyéklány/

Séta a múltba(n)

 

Hiába keresed azt, ami elmúlt. Hisz' elmúlt. Múlt. Mondd csak ki hangosan! Már hallod? Nem véletlen ez a neve. Az elmúlt. A múlt. 

Sosem fog még egyszer ugyanúgy ragyogni a nap. 

Minden  'most' más, és ezt észrevesszük, hogy múlttá válva egyetlen pillanatként raktározhassuk el emlékezetünkbe.

Lepkevár

*avagy vissza a gyermekkor szirupos, csöpögős, álmodozós, éretlen,
tündérmesébe illő, csodálatos, csodákkal teli, ártatlan
Hetedhétországába.

 Nemes Nagy Ágnes: Cifra palota

Cifra, cifra ez a fa,

gesztenyefa-palota,

zöld levélből összerakva,

fényes éggel megtapasztva

háta, orma, oldala.

 

Szüntelen a susogás itt,

szüntelen a surrogás,

leng a padló, leng a kémény,

zöld selyemből ez a ház,

 

ablak, ajtó, alagút,

csigalépcső, csodakút,

s minden zugban gyertya, száz,

füstös, fényes, óriás.

 

Gesztenyefa-palotában

csupa fény és csupa árny van,

csupa kuckó, csupa tér,

mert itt mindig fúj a szél.

Zárva van,

tárva van,

aki itt él: szárnya van.

Ajtók

Néha feje tetejére áll, szertehullik, a kirakós darabkái össze-vissza hevernek, ripityára tört a létezés.

Néha egyszerűen csak kicsinek érzed magad, mindent és mindenki mást pedig olyan rémisztően hatalmasnak.

Néha pedig egyszerre helyére ugrik minden, és a rendben megtalálod azt, amit sokáig kerestél mindhiába: a kulcsot önmagadban.

Battle

"I quit." she said and faced the Impossible.

Fohász

Egy nap, egy perc, egy élet

Sóhaj, könny, egy lélek

Egy hang, egy halk ígéret

Charlie

Ült a villódzó képernyő előtt és azt tette, amit minden hétköznap reggel nyolc és délután kettő között immár három és fél hónapja, mióta megkapta az állást: szorgosan dolgozott. Charlie programot fejlesztett.

A különbség nem a felszínen történt, ahogy a tóba hajított kődarab is jobban felkavarja az iszapot és hamarabb elcsitulnak a víz felszínén keletkezett hullámok. Ahogy a vízgyűrűk után hamar sima lesz a felszín, úgy kívülről Charlie-n sem látszott a változás. A minden nap viselt fess, elegáns öltöny, a télen-nyáron hordott fehér egyen ing, a csillogóra pucolt „gentleman” cipő, a lazán oldalra zselézett haj – mind-mind maradt a régiben. Ami más lett, az az odabent kongó valami volt, amit ő nemes egyszerűséggel így nevezett: Semmi. A csupasz hiány.

A válla fölött hátrasandított, és mikor megnyugodott, hogy egy teremtett lélek - kollégák, főnök, személyzet - sehol, a kurzort a pici, sárga mappa fölé irányította. Egy tizedmásodpercig még habozott, de mivel Charlie-t kemény fából faragták: dupla katt.

Vakító, azúrkék ég, rekkenő nyári hőség, tenger, hullámok, hidak, árbocok, kikötő. A képek csak képek, a szemet ingerlik, a látószervvel incselkednek, ő mégsem csak lát! Érzi az orrfacsaró hallszagot, hallja azt a semmivel össze nem téveszthető, harsány, féktelen kacagást. Kilátás a Galata toronyból, gyönyörködés a Boszporuszban. Miniatürk Lilliput méretű mesevilága, az éjszaka sötétjében villanó fények, Taksim square a karnevállal. És azok a minden egyes képen feltűnő, a jellegzetes töröktől olyannyira elütő, karakteres arcok. A hármak! Az angyalok.

  Nézte a képet, ahol négyen préselődve a taxi hátsó ülésére gondtalanul nevetnek. E. kapta le őket, az anyósülésről fényképezett hátra. Egymásba gabalyodó végtagok, itt egy kéz, amott egy boka, hajtincsek, egymás hegyén-hátán a testek: „Wonderrrful!” – olvassa le saját szájáról a kiáltást. Ő is nevet, és nem tudja tovább folytatni a beszédet, a kifejtését annak, hogy mi is annyira gyönyörű ebben a bolond éjszakában. „Drunk, drunky, time-drunky!” Részeg, részegek mind. Nem az elfogyasztott alkohol mennyiségétől, mert rendes muszlim férfi nem iszik. Fiú sem, lányról meg a feltételezés is abszurd, kérem. Csakis az estétől lehet, a fülledt isztambuli lég varázsa teszi, a színes éjszakai fényektől robban ki belőlük újra és újra a jókedv. Egyikük feje csupa vörös már, a másiknak a könnyei folynak. A harmadik a telefonjával kamerázik, ő mókázva búgja: „Would you close it, wonderful?” Felvétel elmentve. Most fél visszanézni. Abban a pillanatban még sejtelme sem volt róla, hogy vigyáznia kellene a pillanatra, két kézzel utánakapni, mert sokáig nem lesz ilyen. Persze, a boldogságot utólag könnyebb észrevenni. Most tudatosult benne mindez, most, hogy úgy érezte magát, mint egy apa, akitől a gyermekeit szakították el. Mint egy gyermek, aki a testvéreit veszítette el. Mint egy fiú, akinek a szerelméről kellett lemondania. Talán mindhárom igaz volt.

És ha igaz volt, ő hogy hagyhatta ezt? Valahol mélyen tudta, hogy szüksége van rájuk. A felelősségre, amit irántuk érzett. Gondoskodna róluk. De messziről nem megy! Dolgozzon talán hosszú évekig, amíg összejön az útiköltség és menjen utánuk, lepje meg őket? Vagy csak hívja fel őket és egyszerűen közölje velük: Akármennyit veszekedtem, morogtam vagy vitatkoztam veletek, hiányoztok! Azt akarom, hogy gyertek vissza! Mert nélkületek szürke az életem. A családjára gondolt. A tengerparti nyaralóra, az álomházra Izmirben. És a csodálatos nyarakra, amik tökéletesek voltak, míg nem tudta azt az egy összetevőt, apró hozzávalót, amitől még tökéletesebbek lennének: az angyalok.

Csapdába esett. Az internet foglya volt, a szürke hétköznapok rabszolgája, a munka kitartó mártírja. Nem vették észre, a főnöke és a kollégái átbámultak rajta. Egy szellem, és semmi több. „Egy a sok közül.” – gondolta bánatosan. Eszébe jutott a mese. Le kéne írni valahová, úgy tetszett az angyaloknak, ő mesélte, ő ötlötte ki!

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy király. A királynak mindene megvolt, amit csak földi ember kívánhatott: jóképű volt, gazdag, uralkodása alatt a birodalom virágzott és a nők mindent megadtak, hogy kegyeibe férkőzhessenek, nem volt olyan leány közel és távol, aki nem bolondult érte. Megvolt az a képessége, hogy a külsejével és mézédes, varázslatos hangjával megbűvölje az embereket.

Birodalma hatalmas volt, tengertől az égigérő hegyekig, égigérő hegyektől a sziklasivatagig, sziklasivatagtól a füves rónákig terjedt. A királynak szokásává vált, hogy egymaga nekiindult és bejárta földjeit, határtól határig lovagolt, ellenőrizte, hogy minden a legnagyobb rendben zajlik-e. Egy ilyen utazás során történt, amint épp a Titokzatos Erdőségben kaptatott hófehér paripáján, hogy eltévedt. Sosem történt még ilyen, így igen kétségbe esett, hogy csodálatos képességei ez egyszer cserbenhagyták. Mit fog ő most tenni? „Segítség!” - suttogta bele a csöndbe.

Egy bagoly huhogott, és a sötétből három alak vált ki. Három boszorkány, aki meghallva a kérést, a semmiből tűnt elő és szegődött mellé útitársul. A király jól megnézte magának őket és undorodva ennyit mondott: „Ti rondák vagytok! Csúnya szerzetek, veletek menjek én bárhová is?” Hiába szörnyülködött, nem volt más választása.  És ahogy hosszú napokig, hetekig vándoroltak, követte a boszorkányokat a gyönyörű, de beképzelt király, maga sem vette észre, de valami lassan megváltozott benne. Közeledvén az erdő széléhez, a fák ritkulásával együtt egy érzés ébredezett benne, egy gondolat. Csendben lépkedett, figyelt, és látni kezdett.

„Itt lennénk, mehetsz utadra!” – mosolygott rá az erdő szélén az egyik boszorkány, és ahogy kiléptek a fénybe, a nap rájuk ragyogott, a király hátrahőkölt. Sosem látott még ilyen gyönyörű teremtéseket, mint ez a három! Búcsúzóul az egyik hozzá lépett, és szorosan megölelte, majd’ kipréselve belőle a szuszt. A második hozzá lépett, szelíden megölelte és adott neki egy puszit. A harmadik, akit a ragyogó napsütésben legszebbnek talált a hármak közül, hozzá lépett, és egy finom, alig érezhető csókot lehelt az arcára. Eltűntek, mintha sosem lettek volna ott. A király egyedül maradt.

Bezárta a szövegszerkesztőt, felment a honlapra, ahol rátaláltak, ahol először beszéltek, ahol kiválasztották őt – mint házigazdát. Frissítette a profilját: „Szállás jelenleg nem elérhető.”

Kikapcsolta a gépet.

/*a szerző jegyzete: Felelősségem tudatában nem jelentem ki, hogy a fenti történet teljes egészében a képzelet szüleménye! Zille/

Can I swim?

'I wish that I was stronger
I'd separate the waves
Not just let the water
Take me away'
*qoute from Hurts - The Water

I can swim.

Pillangó

Viszi a szél. Mert pici. Könnyű. Finom. Kecsesebb, mint a legnemesebb kínai porcelán. Sebesebb, mint a gondolat. Megfoghatatlan. Elérhetetlen. Aki mégis markába ragadja, annak ujjai közül elillanik. Huss. Volt és nincs. Ha megfosztják attól, amitől önmaga, meghal. A szabadsága nélkül nem létezik. Sziromról sziromra száll. Néha megpihen. Úgy érzi, megtalálta a tökéletes virágot. De a virág elhervad. Minden virág elhervad egyszer. Vagy más szögben esik rá a fény. Már nem is látja olyan elragadónak. Továbbáll, repteti a lég. Hívogatja a föld. Csalják és csábítják. Virágok ezrei vetik rá vágyakozó tekintetük. "Ide!" Ezt kiáltja mind. Pillangó szárnya rezdül, tanácstalanul verdes, akár a szempillád. Egyik sem az igazi. Csak az az egy távoli virág, amely elérhetetlen. Amely nagyon messze van. Amely nem integet hívogatón. Amely hűvös szépségével kínálja azt a nyugalmat, ahol végre megpihenhet. Ahol biztonságban érzi magát. A tulipán kelyhe mély, puha ölelésében megbújik. Rejt és véd. Felmelegíti az összefagyott pillangótestet. Takarja. És láttatja. Ha az éjszaka után eljön a pirkadat, kérés nélkül engedi be a napsugarat. És sosem tudja meg, hogy a tovaszálló pillangó búcsúzik tőle. Valahogy így hangzik a néma, soha ki nem mondott üzenet:

Radnóti Miklós: Két karodban

Két karodban ringatózom

csöndesen.

Két karomban ringatózol

csöndesen.

Két karodban gyermek vagyok,

hallgatag.

Két karomban gyermek vagy te,

hallgatlak.

Két karoddal átölelsz te,

ha félek.

Két karommal átölellek

s nem félek.

Két karodban nem ijeszt majd

a halál nagy

csöndje sem.

Két karodban a halálon,

mint egy álmon

átesem.

Álomvilágban...

*Bécs, Prater, L.

Hol jársz...?

Bolondságok tára-háza

Volt egyszer egy gyöngy. Elgurult a vidámparkba. Ahol meglátott egy lótuszvirágot. A szép virág rámosolygott.

- Hellóka! - mondta.

Mit felelt a gyöngy? Gurgulázva, gyöngyöző kacajjal felkacagott.

- Most kinevetsz ?- kérdezte a virág.

Mit felelt a gyöngy?

- Üljünk fel az óriáskerékre! - és rákacsintott.

- Miért? - kérdezte a virág.

- Hát, hogy megnézzük a vattacukorfejű szörnyet felülről, mert olyan nagy, hogy alulról nem látszik.

- Én félek. - remegte a virág- Megvédsz?

- Persze. - válaszolta gyöngyöző kacajjal a gyöngy, majd kitaszította virágot az óriáskerékből.

Búcsúzóul ennyit kiáltott utána:

- Vigyázz a körmeidre!

Zümmögő

Keresem a szavakat. És nem találom. Fognék egy ecsetet. Csak elképzelem. És a levegőbe húzok a képzelt festékkel vonalakat. Fogom az ecsetet. Az életem a vászon. És festek rá sok színes rétet lila fűvel, piros virágokkal és zöld méhecskékkel. A méhecskék zümmögnek, és azt súgják-zúgják, nem bántalak. Furcsa méhecskék, érdekesek. Mások, mint a többi. És ez jó. Ha ugyanolyanok lennének, valószínűleg most nem írnék róluk.

A szociálpszichológia úgy hívná őket: deviánsak. A nonkonformista méhecskék. Én csak így hívom őket: mások. Ahogy a piros virágok sem tehetnek arról, hogy az emberek közömbösen viseltetnek irántuk, megszeretik vagy megutálják őket, úgy a zöld méhecskék sem. Punktum.
Tudom, hogy minden egyes zöld méhecskébe és piros virágba előbb vagy utóbb, de beleszeret valaki. Ez nem megérzés, tudás.

*A, neked is festek méhecskét! Olyan színűt, amilyet csak szeretnél! Ha éjjel/hajnalban különös hangokat hallasz, akkor az nem a kopogószellem lesz. Nem, nem. Hanem a méhecskéd. Tudod ugye, hogy mitől változik herceggé?:)

Lehet beszélni arról is, amiről nem. Ja, és az csinálja jól, aki hisz a sárkányokban.

Fénybarlang nem egy napló, nem hisztijeim, siránkozásaim vagy épp személyes kis ügyleteim boncolgatásának színhelye. Amit most "közzéteszek", mégis valami személyes, nagyon ide vágó és nagyon rólam szóló. Rólam és tőlem, mert 2010 novemberében született és 2011 januárjára tervezem gatyába rázását. Miről van szó tulajdonképpen? A legutolsó NaNoWriMo regényemről, ahol a főszereplő egyike a hozzám legközelebb álló szereplőknek. Megkeresett, megtalált,megírtam. Spoiler következik, előszó, ajánló, üzenet - a regényből és az életemről:

Árnyéklány
(részlet)

"Hányféleképpen is hívhatjuk egymást? Van-e egy igazi nevünk? Számít-e egyáltalán, hogyan nevezzük a másikat? Fontos-e, hogy valakin van kalap vagy sem? Lehet-e beleszeretni egy fiúba vagy egy lányba egyetlen pillantás alatt? Elég-e akarni a reménytelent? Létezik a távolság? Megéri álmodozni? Valósággá válhatnak-e az álmaink? Vagy feltétlen lejjebb kell-e adnunk az elvárásainkból? Érdemes-e bízni a jó sorsban? Minden az-e, aminek látszik? Észrevesszük egymást? És figyelünk-e eléggé a köztünk járó kalaposokra?

Az emberek válaszolnak, ha kérdezik őket. A kalaposokkal csak az a baj, hogy ők kérdeznek, és őket nem kérdezik – az emberek. Te. Ti. Én. Ők.

Bárkiből lehet Árnyéklány. Talán Te is az vagy! Egy közülük. Nézz körül! És open your eyes!"

Megj.: Hallgassatok Snow Patrol-t!