Pillangó

Viszi a szél. Mert pici. Könnyű. Finom. Kecsesebb, mint a legnemesebb kínai porcelán. Sebesebb, mint a gondolat. Megfoghatatlan. Elérhetetlen. Aki mégis markába ragadja, annak ujjai közül elillanik. Huss. Volt és nincs. Ha megfosztják attól, amitől önmaga, meghal. A szabadsága nélkül nem létezik. Sziromról sziromra száll. Néha megpihen. Úgy érzi, megtalálta a tökéletes virágot. De a virág elhervad. Minden virág elhervad egyszer. Vagy más szögben esik rá a fény. Már nem is látja olyan elragadónak. Továbbáll, repteti a lég. Hívogatja a föld. Csalják és csábítják. Virágok ezrei vetik rá vágyakozó tekintetük. "Ide!" Ezt kiáltja mind. Pillangó szárnya rezdül, tanácstalanul verdes, akár a szempillád. Egyik sem az igazi. Csak az az egy távoli virág, amely elérhetetlen. Amely nagyon messze van. Amely nem integet hívogatón. Amely hűvös szépségével kínálja azt a nyugalmat, ahol végre megpihenhet. Ahol biztonságban érzi magát. A tulipán kelyhe mély, puha ölelésében megbújik. Rejt és véd. Felmelegíti az összefagyott pillangótestet. Takarja. És láttatja. Ha az éjszaka után eljön a pirkadat, kérés nélkül engedi be a napsugarat. És sosem tudja meg, hogy a tovaszálló pillangó búcsúzik tőle. Valahogy így hangzik a néma, soha ki nem mondott üzenet:

Radnóti Miklós: Két karodban

Két karodban ringatózom

csöndesen.

Két karomban ringatózol

csöndesen.

Két karodban gyermek vagyok,

hallgatag.

Két karomban gyermek vagy te,

hallgatlak.

Két karoddal átölelsz te,

ha félek.

Két karommal átölellek

s nem félek.

Két karodban nem ijeszt majd

a halál nagy

csöndje sem.

Két karodban a halálon,

mint egy álmon

átesem.