Charlie

Ült a villódzó képernyő előtt és azt tette, amit minden hétköznap reggel nyolc és délután kettő között immár három és fél hónapja, mióta megkapta az állást: szorgosan dolgozott. Charlie programot fejlesztett.

A különbség nem a felszínen történt, ahogy a tóba hajított kődarab is jobban felkavarja az iszapot és hamarabb elcsitulnak a víz felszínén keletkezett hullámok. Ahogy a vízgyűrűk után hamar sima lesz a felszín, úgy kívülről Charlie-n sem látszott a változás. A minden nap viselt fess, elegáns öltöny, a télen-nyáron hordott fehér egyen ing, a csillogóra pucolt „gentleman” cipő, a lazán oldalra zselézett haj – mind-mind maradt a régiben. Ami más lett, az az odabent kongó valami volt, amit ő nemes egyszerűséggel így nevezett: Semmi. A csupasz hiány.

A válla fölött hátrasandított, és mikor megnyugodott, hogy egy teremtett lélek - kollégák, főnök, személyzet - sehol, a kurzort a pici, sárga mappa fölé irányította. Egy tizedmásodpercig még habozott, de mivel Charlie-t kemény fából faragták: dupla katt.

Vakító, azúrkék ég, rekkenő nyári hőség, tenger, hullámok, hidak, árbocok, kikötő. A képek csak képek, a szemet ingerlik, a látószervvel incselkednek, ő mégsem csak lát! Érzi az orrfacsaró hallszagot, hallja azt a semmivel össze nem téveszthető, harsány, féktelen kacagást. Kilátás a Galata toronyból, gyönyörködés a Boszporuszban. Miniatürk Lilliput méretű mesevilága, az éjszaka sötétjében villanó fények, Taksim square a karnevállal. És azok a minden egyes képen feltűnő, a jellegzetes töröktől olyannyira elütő, karakteres arcok. A hármak! Az angyalok.

  Nézte a képet, ahol négyen préselődve a taxi hátsó ülésére gondtalanul nevetnek. E. kapta le őket, az anyósülésről fényképezett hátra. Egymásba gabalyodó végtagok, itt egy kéz, amott egy boka, hajtincsek, egymás hegyén-hátán a testek: „Wonderrrful!” – olvassa le saját szájáról a kiáltást. Ő is nevet, és nem tudja tovább folytatni a beszédet, a kifejtését annak, hogy mi is annyira gyönyörű ebben a bolond éjszakában. „Drunk, drunky, time-drunky!” Részeg, részegek mind. Nem az elfogyasztott alkohol mennyiségétől, mert rendes muszlim férfi nem iszik. Fiú sem, lányról meg a feltételezés is abszurd, kérem. Csakis az estétől lehet, a fülledt isztambuli lég varázsa teszi, a színes éjszakai fényektől robban ki belőlük újra és újra a jókedv. Egyikük feje csupa vörös már, a másiknak a könnyei folynak. A harmadik a telefonjával kamerázik, ő mókázva búgja: „Would you close it, wonderful?” Felvétel elmentve. Most fél visszanézni. Abban a pillanatban még sejtelme sem volt róla, hogy vigyáznia kellene a pillanatra, két kézzel utánakapni, mert sokáig nem lesz ilyen. Persze, a boldogságot utólag könnyebb észrevenni. Most tudatosult benne mindez, most, hogy úgy érezte magát, mint egy apa, akitől a gyermekeit szakították el. Mint egy gyermek, aki a testvéreit veszítette el. Mint egy fiú, akinek a szerelméről kellett lemondania. Talán mindhárom igaz volt.

És ha igaz volt, ő hogy hagyhatta ezt? Valahol mélyen tudta, hogy szüksége van rájuk. A felelősségre, amit irántuk érzett. Gondoskodna róluk. De messziről nem megy! Dolgozzon talán hosszú évekig, amíg összejön az útiköltség és menjen utánuk, lepje meg őket? Vagy csak hívja fel őket és egyszerűen közölje velük: Akármennyit veszekedtem, morogtam vagy vitatkoztam veletek, hiányoztok! Azt akarom, hogy gyertek vissza! Mert nélkületek szürke az életem. A családjára gondolt. A tengerparti nyaralóra, az álomházra Izmirben. És a csodálatos nyarakra, amik tökéletesek voltak, míg nem tudta azt az egy összetevőt, apró hozzávalót, amitől még tökéletesebbek lennének: az angyalok.

Csapdába esett. Az internet foglya volt, a szürke hétköznapok rabszolgája, a munka kitartó mártírja. Nem vették észre, a főnöke és a kollégái átbámultak rajta. Egy szellem, és semmi több. „Egy a sok közül.” – gondolta bánatosan. Eszébe jutott a mese. Le kéne írni valahová, úgy tetszett az angyaloknak, ő mesélte, ő ötlötte ki!

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy király. A királynak mindene megvolt, amit csak földi ember kívánhatott: jóképű volt, gazdag, uralkodása alatt a birodalom virágzott és a nők mindent megadtak, hogy kegyeibe férkőzhessenek, nem volt olyan leány közel és távol, aki nem bolondult érte. Megvolt az a képessége, hogy a külsejével és mézédes, varázslatos hangjával megbűvölje az embereket.

Birodalma hatalmas volt, tengertől az égigérő hegyekig, égigérő hegyektől a sziklasivatagig, sziklasivatagtól a füves rónákig terjedt. A királynak szokásává vált, hogy egymaga nekiindult és bejárta földjeit, határtól határig lovagolt, ellenőrizte, hogy minden a legnagyobb rendben zajlik-e. Egy ilyen utazás során történt, amint épp a Titokzatos Erdőségben kaptatott hófehér paripáján, hogy eltévedt. Sosem történt még ilyen, így igen kétségbe esett, hogy csodálatos képességei ez egyszer cserbenhagyták. Mit fog ő most tenni? „Segítség!” - suttogta bele a csöndbe.

Egy bagoly huhogott, és a sötétből három alak vált ki. Három boszorkány, aki meghallva a kérést, a semmiből tűnt elő és szegődött mellé útitársul. A király jól megnézte magának őket és undorodva ennyit mondott: „Ti rondák vagytok! Csúnya szerzetek, veletek menjek én bárhová is?” Hiába szörnyülködött, nem volt más választása.  És ahogy hosszú napokig, hetekig vándoroltak, követte a boszorkányokat a gyönyörű, de beképzelt király, maga sem vette észre, de valami lassan megváltozott benne. Közeledvén az erdő széléhez, a fák ritkulásával együtt egy érzés ébredezett benne, egy gondolat. Csendben lépkedett, figyelt, és látni kezdett.

„Itt lennénk, mehetsz utadra!” – mosolygott rá az erdő szélén az egyik boszorkány, és ahogy kiléptek a fénybe, a nap rájuk ragyogott, a király hátrahőkölt. Sosem látott még ilyen gyönyörű teremtéseket, mint ez a három! Búcsúzóul az egyik hozzá lépett, és szorosan megölelte, majd’ kipréselve belőle a szuszt. A második hozzá lépett, szelíden megölelte és adott neki egy puszit. A harmadik, akit a ragyogó napsütésben legszebbnek talált a hármak közül, hozzá lépett, és egy finom, alig érezhető csókot lehelt az arcára. Eltűntek, mintha sosem lettek volna ott. A király egyedül maradt.

Bezárta a szövegszerkesztőt, felment a honlapra, ahol rátaláltak, ahol először beszéltek, ahol kiválasztották őt – mint házigazdát. Frissítette a profilját: „Szállás jelenleg nem elérhető.”

Kikapcsolta a gépet.

/*a szerző jegyzete: Felelősségem tudatában nem jelentem ki, hogy a fenti történet teljes egészében a képzelet szüleménye! Zille/