Történet - ll. rész

 folyt.:

- Én, én, én, én is akarom! Ha jó leszek, én! Ha ezek után nem gonoszkodok, nem gúnyolódok, nem eszem meg a Túró Rudidat, nem turkálok a szekrényedben ruhák után kutatva az engedélyed nélkül… Egy szóval, ha jó leszek. Mert tudok én ám jó lenni, nagyon-nagyon jó, annyira, hogy el se hinnéd! Akkor elmeséled? Hogy én is megismerhessem?

  - Nem.

  - De kérlek, légyszi, kérlekkérlekkérlek, naaaaa!

  -Jól van!! Csak hagyd már abba ezt a sipárgást. – nagy levegőt vett és visszament a szobába. Becsukta maga mögött az ajtót. Az ágy szélére húzódott, úgy, hogy a húga is elférjen mellette. Összeért a térdük, ahogy lány és lány között, lány kezéből lány kezébe vándorolt a cetli. Az üdvözlő cédula. A „könyv”. .A szemüveges óvatosan forgatta ujjai között. Kincset tartott a tenyerében, tudta jól. Értéket és értékeset. Pillanatot. Becsukta az ujjait, tenyerébe zárta. Nem akarta, hogy elillanjon.

  - A történet, amit hallani fogsz, nagyon egyszerű. És nagyon rövid. Az én kedvenc történetem. Tulajdonképpen, nem is mondhatom annyira az enyémnek, mert nem én indítottam útjára. Egy messzi-messzi kis faluban élő lányka fogta először kezébe a szálakat. És kezdte el a mesét. Tudod, ez a kislány nem volt még olyan okos és érett, mint te. Csak 10 éves múlt. A családjával, szüleivel és a nagymamájával élt, éldegélt. Nem voltak gazdagok, de szegények se. A kislány megkapott mindent, amire szüksége volt, kellett a tanulmányaihoz, takarosak voltak a ruhái, reggeli, ebéd, uzsonna, vacsi. Minden, ami egy kis tízévesnek az egészséges fejlődéshez kell. És minden, ami egy hétköznapi tízévest tökéletesen boldoggá tesz. A különbség annyi volt, hogy ő sosem volt olyan, mint a többiek. Már ekkor rendelkezett azzal a képességgel, amivel sok társa még felnőtt korában sem: élte az álmait. A kislány zenész szeretett volna lenni, muzsikus. Gyönyörű hangja volt, folyton énekelt. Kitalálta, hogy ha nagy lesz, fuvolaművésznő válik belőle. Világhírű. Mesés. És varázslatos. Hol volt a baj? A nagyok sajnos csak legyintettek rá. Rendben, kicsim, majd kinövöd. Jól van, szivem, akarsz te még más lenni. Igen, picúr, de egy fuvola drága, és nekünk nincs pénzünk ilyen haszontalan befektetésekre. A kislány elszontyolodott. Szomorú lett. Úgy hitte, senki nem érti meg. Egy pillanatra magára maradt. Kicsinek és gyengének érezte magát. Egy gyereknek, aki semmit sem tehet. „Talán valamit mégis!” –kacsintott rá bíztatón a nagymamája, azzal a mindentudó, huncut, jól ismert nagymamamosolyával. Többre se kellett várni, a lányka fantáziája beindult. Ha nincs pénz, hát ő megkeresi, az legyen a legkisebb baj! Buzgón munkához látott, mért, rajzolt, szerkesztett, nyelvét kidugva, lázasan dolgozott. Napokig, hetekig ügyködött, míg végre odaállt a szülei és a nagymamája elé – egy hatalmas halom üdvözlőkártyával. „Szeretném, ha segítenétek nekem ezeket eladni! Nem kérek sokat értük, egy darab 50 Ft. Egyedi. És szép. Sok rajt a szívecske! Meg a virág. És színes. Úgy csináltam, hogy az embereknek is tetsszen! Szép lett, igaz? A szivárvány-színeseimmel színeztem tarkára és csillámot is használtam, itt, nézd csak! A boltokban is  árulnak ilyesmiket! Csak ezt épp én csináltam, nem egy számítógép. És én fuvolát tudok venni az árán majd. Biztos lesznek emberek majd az utcán, akik segítenek. És megveszik.” Anya és apa egymásra nézett. Nem szóltak semmit, csak elvették a kártyakupac nekik szánt felét. A kislány nem sejtette, hogy nem fogják eladni őket, nem fogják odavinni se a kollégáikhoz, se az utca emberéhez. Inkább félretesznek a maguk kis keresetéből és gyűjteni kezdenek – neki.

  - És? Sikerült összegyűjteniük? Miért nem próbálták eladni? Segíteni a kislánynak? És a fuvola? Megvették végül?

  - Biztosan.

  - Ennyi? Ez a vége? NE szórakozz, ennek így semmi értelme!  És egyáltalán, hogy jön ez ide, hozzád? Semmi kapcsolat. Kötődés. Csak kitaláltad, igaz? Meg mit csinált a nagymama? Ő is gyáva volt megpróbálni az eladást, ugye? Égőnek tartotta biztos. Meg cikinek. Ez nem szép, hallod, ezek a felnőttek, akik…

  - Csssss! Ha csendben maradnál, pont most mesélném tovább, hogy egy hónappal később, éppen a karácsony előtti utolsó vasárnapon egy öregasszony állt az Andrássy úton. Egy mellékutca és a főút között sétált fel-alá. Egyrészt, hogy ne fázzon annyira. Másrészt, hogy finoman elkapja az arra siető embereket. Udvariasan lépett oda a járókelőkhöz. Akik elhessegették. Semmibe vették. Nem figyeltek rá. Úgy néztek át rajta az őrült, ajándékhajhászós, siket-fekete estében, akár egy szellemen. Mintha ott se lett volna. A néni kezdett nagyon fázni. Nem volt annyi sikerélménye, hogy folytassa. "Csak még egyet,!" - gondolta. Biztatta magát. Na meg, melegítette a tudat, hogy egy sugárzó mosolyú virágszál várja otthon. Az unokája. „Megyek haza lassan, megy a vonat, rohanhatok végre!”- pillantott az órájára. Így történhetett, hogy majdnem összeütközött a fiúval és a lánnyal. Mintha a semmiből bukkantak volna elő.

  - A kislány nagymamája volt az?

  - Ki más? Árulta az unokája kártyáit.

  - És ők vettek tőle. A fiú és a lány.

  - Persze. Mindjárt kettőt is. Tudod, mert ketten voltak. A fiú és a lány.

  - Aztán?

  - Aztán cseréltek. Nem írtak bele semmit, de a másiknak adták. A nagymama nagyon szépen mosolygott, ahogy ajánlgatta nekik a szebbnél szebb kártyákat. Ragyogott az arca, amikor arról beszélt, aki rajzolta őket. "Mind csodaszép!" – mondta, és ők ketten bólogattak, mert valóban így volt.

  - Itt az egyik kártya. A „könyved”. De hol a párja?

  A szemüveges a kicsire mosolygott és a markába csúsztatta azt a bizonyos kártyát.

  - Kölcsönadom. Mert tudom, hogy te vigyázni fogsz rá. A párjáról pedig… talán majd legközelebb mesélek. Tudod, az már egy másik történet.