3. Emlékül
Az ébresztésre várva, szemét szorosan lehunyva az oldalán fekszik. Reluxán és szúnyoghálón túl feketerigó trillázik. Ő tücsök pózba dermedve, jégcsap lábakkal a takaró alatt lapít, némán pörgetve át magában, ízlelgetve a tegnapot. A sátrasokat a locsolószerkentyű, őket a friss levegő, a türelmesen kivárt kávé és az Igazi Ételből készült reggeli ébreszti. Tojás, zöldségek, tea, meg olyanok, amiket normális esetben is enni illenék, felejts el, műanyag csomagolás és apróbetűs E-hegyek. Kacsint a napsugár, repíti a hinta.
Az íjászok árnyas ösvényén eszébe jut az első. Érzi, hogy aki elment, nem mehetett olyan messzire, figyelheti őt - klisé, hogy fentről, tehát nem onnan, inkább azokból az apró részletekből, amiket olyannyira szeretett. Az erdő, a vadak, a vessző süvítése, az izmok megfeszülés a hagyományok, a lassú mozgások művészete. Egy szippantás ebből a levegőből, egy pillantás erre a pályára és minden eszébe jut. Amíg pedig emlékezik- nem volt hiábavaló semmi. Az emlékezés életben tartja. Őt. Csendesen a légbe suttog, a vesszővel messzire küld egy köszönömöt, és amikor megpendül a húr, rá gondol. Örökké hálás az öregnek, aki az embert látta az emberben. Aki tudta, milyen ragaszkodni, büszkének lenni, harcolni és kitartani. Az átható, fagykék szemek sarkába most huncut mosolyráncok gyűlnek. És bár ő pici, tapasztalatlan, és ügyetlen még, egyszer megtanulja. A mester volt az, aki elindította.A stafétabot most már a többieknél és nála, segítő kezek óvják és támogatják, amikor a fióka bontogatja szárnyát.
Van varázsszó? Persze:
Együtt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése