Tánc

Por tapadt rá, a forró beton szürkesége, rágók ragacsa, csikkek maradványa. Hány meg hány szemét, hány meg hány homokszem, hány meg hány darabja az utcának. A cipőtalpak engedelmesen simultak a földhöz, kicsit mintha kuncogtak volna, amikor a járda mellé lépve fűszálak cirógatták a puha, fekete anyagot. Az aprócska sarkak fáradt-vidáman koppantak, jelezve jöttüket boldog-boldogtalannak. Halljátok, erre járok!

A kopogás most elhallgatott. Az autók dudáltak, az egyik cipőcske felemelkedett a földről, a gazdája lazán keresztbe vetette egyik lábát a másikon. Cipő sóhajtott, pihenő van, szusszanás. A pad fölé magasodó fák finom árnyékot vetettek, akár egy vékony köpeny, ami beburkolta a vándort.  Az árnyék mozgott, a faleveleket szél zizegtette. Szél, amit a tavasz küldött, és szél, amit a forgalmas út morajló forgalma kavart. Autósok, autó-sokk. Cipő belemerült a zajokba, immunissá vált rájuk, zene, zene, zene, mondogatta magában, zaj és muzsika között nem olyan nagy a különbség. Biciklisek húztak el, sportcipők, tornacsukák. Angol karattyolás, lecsöppenő fagylalt, ügető, megtermett kutyaállat, magához hasonló apró balerinacipők. Elsiettek előtte. Mind.

Cipő összehúzta magát. Hűvös lett, az est viharfelhőket hozott. Nem kéne menni? Kérdezte csendesen. Gazdája didergősen mozgatta lábujjait, mintha orgonálna, pedálokat taposott lázasan. Nem. Maradunk. Jó most itt. Jó most megállni. Jó most kívül maradni. Nem kerülni bele a rohanásba. A bűvös körbe, a gyülekező zivatarfelhők elől szaladó, őrülten száguldó, ideges embertömegbe. Az autók dudáltak. A szél sipított. A regény lapjait pörgette a szél, őszi falevelek zörgése tavasszal. Egy macska nyávogott. Az öleb kettőt vakkantott és a kocogó kezébe kéredzkedett. Az orrán érezte az első, óriási esőcseppet. Meglepetés, nem fájt. Langyos volt. Frissítő. Megrázta magát. Figyelte, ahogy földrengéshez hasonlatosan megmozdul vele a világ, a lábak rúgtak egyet, és ő a pad alatt landolt.   

Hallgatta, ahogy helyette dobbannak-koppannak most a cseppek a padon, a földön, az autók üvegén. A cseppek dobpergése elnyomta az autókat, nem dudált többé semmi, senki. Vagy ha igen, az se számított. Az autók dudáltak. Csak ő nem hallotta. Viharból lett megállj. Cipő nézte, ahogy két mezítelen talp csattan a padról most a földre és kóstol bele a frissen gyűlő pocsolyákba. Cipő tisztában volt önnön szépségével és fontosságával, most mégis tudta, nélküle igazi a tánc.Dúdolni kezdte a hallhatatlan dallamot.

Az Andrássy út öreg bérházának ablakából zöld blúzos nézett kifelé az esőbe. Rosszallón és értetlenül bámulta a lányt, aki válltáskáját, könyveit, jegyzeteket és tollat, telefont és pulcsit, fülhallgatót és kulcsot hanyagul a padon hagyva, átszellemülten forog. Ugrik.  Olyan zenére táncolt, amit Zöld blúzos akkor se hallott volna, ha kinyitja az ablakot és merészen túlhajol a párkányon. Egyetlen pillanatra találkozott a két nézés. Egyetlen pillanatra.