Valóságom

A szürke óriás harmadik lábán imbolyogva közeledett felém. Hátrálni kezdtem. Szinte már magamon éreztem a szörnyeteg bűzös leheletét. Válláról szakadt rókaprém, orra alól csimbókos bajusz csüngött alá. Rá kellett jönnöm, hogy tévedtem: az óriás nem emberi teremtmény volt! Rozmárapó és a hiéna gyermeke rémisztett halálra. Befordultam a sarkon és a villanyrendőr felé rohantam. Ahogy átrobogtam a zebrán, egy hatalmas tortaszelet majdnem eltalált. A semmiből bukkant elő, tölteléke epres lehetett talán, fénye arany, mint a tavaszi napsugár, dísze rózsaszín marcipán. Egy napraforgó méretű kék nyalóka közeledett, behúztam a nyakam és az iskolatáskával egyensúlyozva áttértem a biciklisávba. A brokkolifejű egy motorról integetett felém: Vajon futásra biztat vagy csupa jóindulatból üdvözölni akar? A borostyánkirálylány egy varázspálcával terelte a forgalmat a megszokottal ellenkező irányba. Nem mertem hátranézni, se előre, a cipőfűzőm helyén sziszegő borzasztó anakondát figyeltem, ahogy szedtem a lábam. A bejárati ajtó zárja helyén egy gumicukormanó állt őrt. Kulcsom zörgésére az ajtó kitárult és a vörös hajú nőszemély anyahangon dörögte:

- Édes kisfiam, hogy képzeled, hogy már megint szemüveg nélkül jöttél haza!?