Nyitnikék

Minden reggel odaállt az üveg elé. Kinézett. Bámult. Látott füstös hajnalokat. Szemével keltegette az ébredő várost. Idegenek álmát kutatta. Számolta a házak szívdobbanásait. Hallgatta emberek fáradt sóhajtásait. Figyelte a néma neszeket. Elképzelte, mit láthatna a falak mögött: nappalikban, hálókban, konyhákban, gyerekszobákban. Mit tehetnek az emberek, akik elhagyják a házat, akiknek szabad a kint és nincs határ?

Hosszú idő telt el, míg eszébe jutott, hogy csőrével megkocogtassa az üveget. Óvatosan, finoman, halkan. Nem akart ő rosszat, csak felmérni, mennyire törékeny. Hátha enged az apró kalapácsnak. Ha esetleg megreped. Vagy elpattan. Akár a gitár húrja. És ereszt. Kit? Őt. Hová? Ki. Miért? Hát… élni. Egyszerűen csak élni.

Az üveg konokul, némán és hidegen, moccanatlanul tűrt. Láttatott, átengedte a fényt, a képeket. Csak előtte meredt sorompóként, „álljt” és „ne továbbot” kiáltva. Így telt-múlt az idő. Egy ideig minden reggel megkocogtatta. Aztán egy idő múlva nem. Egyszer sem. Belefáradt. El is felejtette talán. Elunta. És elveszítette azt, ami tartotta benne a lélek apró szikráját: a reményt.

Azon a reggelen, amikor végtelen kékben fürdött az ég, mélyen beszívta a levegőt. Kitátotta a csőrét, de hang nem jött ki a torkán. Ezt is ugyanúgy meg szokta próbálni régen, mint a kopogtatást. Hiába. Szerette volna hinni, hogy soha nem tudott énekelni, de nem tehette. Ez hazugság lett volna. Aznap különösen csábította az azúr mélye, az encián hűvöse. Annyira, hogy belesajdult az az apró madárszív. Tétován felemelte a szárnyát. Meglengette. A szoba levegője megmozdult. Lég kapott a tollakba. És emelte fel a repüléstől elszokott súlytalan testet. Nem gondolkodott, nekilódult. Maga alatt látta az elnyújtózó világot, a széllökés vitte magával és egy szót kiáltott felé: Szabadság! Soha többé nem nézett hátra. Nem tudta, nem is akarta tudni, mikor tűnt el az üveg és mennyi időt vesztegetett el. Repült.

- Nyitnikék. - felelte a szélnek.