Vajon a fehér inges is tudta?

A fehér inges megvárta, míg a népes, vidám társaság nevetgélve bevonul és a kávéház teraszán csak a két nő marad. A napszemüveges amott elöl cigarettát húzott elő és mobiltelefont. Ellenőrizte az időt. Nem kezdik időben, csúszik a program. Rágyújtott és ráérősen hátradőlt, egyetlen dolga a várakozás maradt. Espressot ivott, tejszínhab nélkül, két cukorral. Száján érezte még a férfi búcsúcsókját és bőrén a nyári nap száraz forróságát. Arra gondolt, jól esne most egy hűsítő krém, a bőre égett, autók dudáltak a főúton, a közlekedés zaja pofátlanul belopódzott még ide is, a mellékutca rejtekébe. Elképesztő.

A másik nő vagy lány, mert említettem ugye, hogy ketten voltak s a megnevezést illetően, maga sem tudta eldönteni emberünk, a fehér inges, minek nevezze a furcsa jelenséget - fel sem pillantva írt tovább. Korcsolyázott a toll hegye a papíron, gyűlt könyvében a tenger fekete betű. 

*Ünnepi Könyvhét 2011 /Budapest, Vörösmarty tér/

Érezte, hogy nézik, hát leírta, hogy nézik, mert tudta, hogy aki nézi, mekkorát nézne, ha látná is. Kajánul kuncogott magában. Majd egyszer! Leírta ezt is, hisz jelentősége lesz. Mivel boszorkány volt, ahogy valahol mélyen mindannyian, mi, nők, érezte a pillanat tisztaságát és a Jelentést. Tudta azt, hogy ez az első. Közéjük csöppent. Ő, aki ír, az írók közé, akik éppen nem írnak.  Hanem kávét isznak. Alkalmanként buborékmentes ásványvizet. Állatkerti látványosságként kínálják dedikáláson a portékájukat. Hallhatod hangjukat. És jé, olyan, mint bárki másé. Mint azoknak az íróknak a hangja, akik száz évvel ezelőtt ugyanígy összegyűltek.  Kávét ittak. Meg buborékmentes ásványvizet. Munkáról beszélnek, meg konfliktusokról, emberi játszmákról, szerkesztői nehézségekről. Gyerekeik egymást túlkiabálva követelődznek fagyiért és az írófeleségek kávéházak teraszán dohányoznak.

Az járt a fejében, mit nézhet a fehér inges. Meg az is, hogy majd egyszer megkérdezi tőle. Ha lesz miről beszélniük és ha jelentősége lesz annak, amit aznap, abban a pillanatban a könyvébe írt, amikor a fehér inges nézte őt. A csésze aljában már csak pár csepp capucchino con panne, a porcelán tányéron egy eltüntetésre váró kakós keksz maradt. 

Bement, fizetett és még egyszer végignézett az összegyűlteken. Magában kicsit bólintott és megjegyezte őket. Az irodalom légköre. Összefutó szálak. A pesti művészvilág halászháló szerű varázsszövete. Jó mélyen beszippantotta a jövő illatát, aztán nem nézett vissza többé és egyszerűen kisétált.

A férfi fehér ingben a Puskin előtt utánabámult és azon tanakodott, látja-e még valaha.

A lány tudta, amit tudott.