Jó megállni. Elveszni néha. Nem tudni, merre jársz. Nem kísér aggódó szem, se fül, se száj. Mendegélni. Felfedezővé lenni, papírsárkány röptető gondtalan gyerek, napfényfaló, fiúkra mosolygó csalfa tündér, vidám vándor. Fényképező mögé bújva alkotni a képet a fénnyel, szerepeket játszani, de minden pillanatban és utcasarkon másikat, váltogatni tenmagad. Világcsodálni. Telefonba kapaszkodva a tömeg tagjaként sodródni, elfoglaltat mímelni, te, te, te, egy pillanatra nem több, csak a szürkék hegedőse. Álomvilágokra bukkanni, nagyvárosi kuckóra, menedékre. Ahova olyanok tévednek be, akik nem csak egyszeri döntésektől és egyszer-egyszer, jókedvükben válnak magányossá, mint te. Van aki azért az, mert nincsenek neki. Senki sem. Neked vannak. És visszavárnak. Ha már erdő, akkor fák, kavicsok, apró ibolya a borostyán alatt. Talán nem tölgyek, talán nem többszázévesek. De egy jó vándornak mindig van hová hazatérni. Ez a mendemonda járta.
 |
| "Szerette, ha szerették. S mint olyan, szeretett mindenkit, aki őt szerette. Hát mindig hazatért." |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése