Már amikor lehuppant a székbe, tudta, hogy valami gyanús. Nincs rendben. A kör, amelyben az árválkodó üres hely csak rá várt, bezárult. Körbenézett, és tudta, hogy nem stimmel! Mi is?
Ahogy bámul, tekintete az övéhez hasonlatos mosolygókkal találkozik. Csillogó szempárok. Nyílt. Barátságos. Őszinte. Eszébe se jutnak az elbukott, sikertelen, mozgólépcsős mosolykommandó-kísérletek. Csak mosolyog körbe, és tudja, hogy megtalálta a helyét. Mert ők itt éppen olyanok, mint ő. Értik.
A mesejáték során és a beszélgetések alatt, kávéval a kézben vagy teával ácsorogva, ásványvizet kortyolva vagy ropit rágcsálva, spontán tekézve vagy körjátékot játszva, kiderül, hogy ugyanazt érzik. Jó gyereknek lenni. Kell gyereknek lenni. Merni kell. Gyereknek maradni. Bábot választanak, s lesz a gyermeklelkű fiatalokból óriási elefánt, arany bajszos cicasárkány, gomba, rettenthetetlen oroszlán. Tagbaszakadt, kockás hasú, erős fiú mesél Üveghegyről olyan átéléssel, amitől az egyszerű-egyszeri nézőnek is megmelegszik a szíve. Loboncos, félénknek tetsző vékony lányról derül ki, hogy élénk és vidám, találékony és talpraesett fotóriporter. Vörös hajú, alacsony, a médiában dolgozó ismert hölgy jelentkezik anya-típusú, gondoskodó házfelelősnek. Történeteket osztanak meg egymással, olyanokat, amiket csak barátokkal szokás. Idegenek. De közös bennük, hogy ugyanazt szeretik és ugyanazt akarják. Ami a szép, hogy nem egymáson átgázolva, törtetően, hanem együtt. Így is lehet.
A néma Megfigyelők csendesen jegyzetelnek. Telnek a papírok, fogynak a Gyerekek, lassan-lassan kiürül a terem. Akár tavaszi délutánon az óvodaudvar, úgy viszik és szólítják el őket, hangzik a név, távozik a cimbora.
És a hosszú-hosszú nap végére kiürül a bensőd, mert mindened, amid volt, eléjük terítetted. A lelked egy darabját, az álmaid. Hogy mit kezdenek vele? Csak rajtuk áll.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése