Tölgyfa

Ritkák az olyan pillanatok az életben, amikor tudsz valamit. Na, ez egyike volt azon ritka pillanatoknak. Hátát a lépcsőház rücskös, érdes falának nyomta, a lépcsőn egyensúlyozott. Nem kapcsolt villanyt, a lakások bejáratai vak szemekként, az orchideák, muskátlik és egyéb cserépbe kényszerített gazok némán figyeltek. Tudta, hogy ők is tudják. Az egész világ. Nem csak kettőjük! Benne volt a levegőben. Nem kellett nagy kunszt, hogy észrevedd.

Volt egy házuk. Nem nagy ház, nem egy lakosztály, se apartman, sehány csillagos. De volt egy házuk. A háznak volt egy kertje. Tök mindegy, volt-e benne sziklakert, labirintus, kertitörpe, szökőkút vagy trombitafolyondár. (Elárulom, utóbbi igen.) Az, ami az övévé tette, a rendezetlen káosz volt. A zöldek és a növények összevisszasága, amiben csak ő látta a rendszert. Ismerte a titkos ösvényeket. Hogy hátraszaladva hol kell lehúznod a fejed, ha nem akarod hogy kupán vágjon a szilvafa lelógó ága. Ha a bungallóba tartva nem tervezed, hogy méhek csípjenek agyon, merre kerülj. A snidling éppen hol nő elburjánozva, rejtetten. Melyik tuja bújtatja félreütött tollaslabdák tucatját. A zöldike törzshelye megegyezik-e az őszapóéval. S ha igen, hol lesheted meg őket? 

Volt egy házuk. És a kert. A kert, amit az elmondottakon kívül egy dolog tett még fontossá számára, a sajátjává: a tölgyfa. Amikor rágondolt, bőrén érezte a forró nyári napokon tőle lopott árnyékot. A puha csendet. Hogy milyen érzés átölelni a törzset, amelyen hangyák másznak és mezítelen talpával a gyökérre taposni. Alatta lapul az élet. Ezer csoda. Ismerte, és mégsem. Az övé volt. Szerette, na. 

Egy év után tért haza a kertbe. Messzi utakon járt, messzi tájakon. Nőtt, nagylány lett, nagyobb legalábbis, sokat tanult, ügyesedett. Látott, hallott, okosabb lett. Mégis, ahogy belépett a kertbe, ugyanaz maradt. Valahol belül, mélyen, ugyanaz. Azt hitte, a kert is látja. Azt hitte, a kert is várja. Azt hitte, az ő tölgyfája… 

Bármerre járt, mindig visszagondolt az övére. Arra az árnyékra, amit az ő fája ad, amíg ő messze jár. Azokra a levelekre, amiket az ő tölgyfája hullat.  Amit látott, nem tudta felfogni. A fája helyén a nagy semmi fogadta. A semmi. A kivágott semmi. A meghalt múlt. Ennyi volt. Vége. Nincs! Leírhatatlan, amit érzett. Megszédült. Csak állt. Annyira fájt, hogy még fájni sem tudott. Hogy nincs. Mintha kihúzták volna a szőnyeget a lábai alól. Levette a cipőjét és ismét csupasz volt a talpa. Érezte lábaival a hideg, fekete föld érintését, a fűszálakat, a hegyes kis kavicsokat, amik mind-mind az ő talpába fúródtak. Sírni szeretett volna, de nem tudott. Elvették tőle azt a biztos pontot, amelyben sosem kételkedett. Álmában sem jutott eszébe feltételezni, hogy kivághatják. Ekkor már tudta. Ez volt az első ilyen pillanat az életében.

S íme, voilá, tádááám: a második. Életében másodszor érezte úgy, hogy tudja. Övé volt a keserű bizonyosság. Hogy elveszítette azt, amiről oly régóta hitte azt hamis hittel, hogy az övé. Tévedett.